24 éven át volt a Szakorvosi Rendelőintézet igazgató-főorvosa. A Rendelőintézet volt első és egyetlen munkahelye, az élete, később büszkesége is. Rengeteget dolgozott ezért, de az elért eredményeket soha nem sajátította ki, mindig tudatában volt annak, hogy a célokat a többiekkel, a kollektívával együtt sikerült elérni.
Ennek megfelelően iparkodott megadni munkatársainak az erkölcsi-anyagi megbecsülést, természetesen az adott lehetőségek keretei között. Támogatta munkatársai szakmai-emberi előrehaladását, az egyéni ambíciókat, a többre, jobbra törekvést. Segítette azokat a határontúliakat, akiknek sorsuk úgy hozta, hogy nálunk kellett új életet kezdeniük, egzisztenciát teremteni.
Követelménytámasztása magas szintű volt, munkájának középpontjában a beteg állt, kinek elégedettségét a folyton változó körülmények között elérni soha nem volt könnyű.
Gyermekkor Szigetszentmiklóson
1948. június 23-án született Szigetszentmiklóson, nagyon szegény családban. Szülei mindketten kosárfonók voltak, az akkoriban szokásos hat osztályos végzettséggel. Szorgalmas, ambiciózus emberek, akiknek nem volt módjuk tanulni — annak dacára sem, hogy édesapja továbbtaníttatása érdekében az iskolaigazgató személyesen kereste fel annak szüleit. A megélhetés nagy úr volt, a család nem nélkülözhetett egyetlen keresőt sem.
1951-ben testvére született, a család életében pedig nagy változást jelentett, hogy ebben az évben létrehozták a Kosárfonó Szövetkezetet, melybe minden ezzel a szakmával foglalkozó embert beléptettek. Az egyik napról a másikra élést felváltotta a rendszeres jövedelem, a lehetőségek így tágultak, lehetett valamelyest előre tervezni. Házépítésbe kezdtek; az éppen elkészült házat megrongálta az 1956-os jeges ár, de nem adták fel, befejezték.
A gyerekek élték a falusi kisiskolások életét, szüleik pedig felismerték, hogy a család számára az egyetlen reális kitörési pont a tanulás. Mindent megtettek az ehhez szükséges körülmények megteremtéséért: a lányokat zenére taníttatták, könyveket vásároltak nekik. Marika nagyon kötelességtudó és lelkiismeretes tanuló volt — ha négyest kapott az iskolában, sírva ment haza; ha nem értett valamit, ott ült a könyv mellett, ameddig csak rá nem jött a megoldásra. Édesapja a felsőbb osztályokban segíteni már nem tudott neki, de ott ült mellette csendben, így támogatva a lányát, aki az általános iskolában, majd a középiskolában is végig kitűnő tanuló volt.
Gimnázium, egyetem, hivatás
A Fáy András Gimnáziumban tanult tovább, ott is kitűnő eredménnyel. Érettségi táján mégis elfogyott az önbizalom: ha kérdezték, mi akar lenni, azt mondta, hogy zöldséges. Édesapja megfenyegette — ha nem adja be a felvételi kérelmet és nem megy el a felvételire, hát elkíséri az ajtóig. Ez bizony kellemetlen lett volna a fiatal lánynak, így aztán elment, és ha már ott volt, megcsinálta a feladatokat. Azért édesapja elkísérte az állomásig…
Így aztán a község vesztett egy remek zöldségest, kapott helyette egy fogorvost. Hogy miért éppen fogorvos lett, az rejtély — valószínűleg szülei ezt tartották stabil megélhetést adó foglalkozásnak. Foga mindenkinek harminckettő van, előbb-utóbb csak kilyukad egy-kettő…
Az egyetemet is gond nélkül végezte el; nagyon tudott tanulni. Mindent kijegyzetelt, aláhúzott pirossal, aztán kékkel, zölddel — nem csoda, hogy sikeres volt. Az egyetem harmadik évének végén, 1969-ben férjhez ment, a szülők nem túl nagy örömére, merthogy a férj is tanult még. 1970-ben megszületett a kislánya, 1974-ben a kisfia. 1971-ben befejezte az egyetemet, és — némi hezitálás után — állást kapott a Szakorvosi Rendelőintézetben, ahol aztán haláláig dolgozott.
A család építkezni kezdett, természetesen házilagos kivitelezésben; közben Budapesten egy 12 négyzetméteres albérleti szobában laktak. Négy év után főbérlőjük meghalt, és kiutalták nekik a tanácsi, komfort nélküli lakást. Az építkezés úgy haladt, ahogy pénz volt rá — többnyire nem volt, de a szülők és rokonok segítségével csak sikerült előrehaladni annyira, hogy 1980-ban be tudtak költözni.
Dolgozni nagyon tudott, erre nevelték egész gyermekkorában. Édesanyja súlyos szívbetegséggel küzdött, nem egy esetben kellett éjjel rohanni a körzeti orvosért. Érezte, hogy bármikor bekövetkezhet a tragédia, ezért hat éves korában egy hokedlire maga mellé állította a kislányt és megtanította főzni — ha ő meghal, legyen, aki egy tányér meleg ételt tesz a család elé. Ezzel persze kötelességtudatra, felelősségvállalásra is nevelte, ennek aztán később rengeteg hasznát vette.
Évek a Rendelőintézetben
Amikor a Rendelőintézetbe került, sokat kellett dolgoznia ahhoz, hogy elfogadtassa magát, de kedvessége, barátságos természete sikert hozott számára — úgy a betegek, mint a kollégái körében. Közben rengeteget tanult: soha nem szégyellte, ha valamit mástól kellett ellesnie vagy megkérdeznie, soha nem félt az új ismeretektől, az új technikáktól, gépektől, eljárásoktól. Három évvel a diploma átvétele után megszerezte szakvizsgáját, később a lézerek fogászati felhasználásával ismerkedett meg.
Részt vett a közéletben is: remek adottságai voltak ahhoz, hogy úgy fogalmazza meg a kritikát, hogy az ne legyen az érintettre nézve sértő vagy bántó. Képezte magát, és ennek megfelelően haladt előre az intézeti ranglétrán: volt szakszervezeti titkár, alapszervezeti párttitkár, a fogászat csoportvezető főorvosának helyettese, majd 1987-től az Intézet Igazgató Főorvosának helyettese.
1988-ban nevezték ki az Intézet igazgató főorvosának — mely beosztással akkor együtt járt a Körzetközpont vezető főorvosának beosztása is. Hogy meg tudjon felelni a feladatoknak, 1995-ben társadalom-orvostani szakvizsgát tett; a menedzser-szemlélet az évek során alakult ki nála.
Az intézmény megújítása
A Szakorvosi Rendelőintézet abban az időben nem nagyon emlékeztetett mai formájára: gép- és műszerparkja hiányos, berendezése kopott és elöregedett volt, alig felelt meg a közegészségügyi előírásoknak. Ennek oka természetesen a pénzhiány is volt, de az igénytelenség is nagy szerepet játszott a helyzet kialakulásában.
Kinevezése után kollégáival saját pénzükből fehér olajfestéket vásároltak, és munkaidő után a rendelők bútorzatát, az ajtókat, ablakokat átfestették, rendet csináltak, kidobták a különféle dobozokban gyűjtött lomokat, megszüntették a leukoplaszttal az ajtókra ragasztott cetlik rendszerét — szóval megpróbáltak emberibb munkakörülményeket teremteni maguknak és a betegeknek.
Ezzel párhuzamosan bekérezkedett a kórházak, klinikák elfekvő készleteinek raktáraiba is, és így az Intézet könyvjóváírással hozzájutott néhány olyan eszközhöz, berendezési tárgyhoz, melynek beszerzésére az akkori körülmények között saját erőből esély sem volt. A feszes gazdálkodás is meghozta eredményét. Sokszor mondta, hogy az egészségügyet háziasszonyokra kellene bízni, mert azok értenek a gazdálkodáshoz, meg a tervezéshez.
A Rendelőintézetet a sajátjaként kezelte — nem azt jelentette ez, hogy hazavitte, hanem azt, hogy úgy bánt vele, mint otthon a lakásával, munkaeszközeivel. A környezet rendje belső rendet is generált: lassan maguktól koptak ki azok a kollégák, akik valamiféle szenvedélybetegséggel küzdöttek, vagy képtelenek voltak magukévá tenni a betegcentrikus szemléletet.
Vezető és ember
Mindent megtett, hogy a dolgozók anyagi megbecsülése megfelelő legyen, de tudta azt is, hogy ezen felül szükség van erkölcsi megbecsülésre, emberségre és jó szóra is — a következetes és világos követelménytámasztás mellett. Tudta azt is, hogy a személyes kapcsolatnak vezető és dolgozók között fontos jelentősége van, ezért aztán sűrűn látogatta az osztályokat: ez alkalmat adott a személyes vélemények meghallgatására, a problémák rövidre zárására.
Rengeteget lobbizott a Rendelőintézet érdekében, talán ennek is köszönhető, hogy amikor lehetőség nyílt uniós pályázat benyújtására, akkor a rendelőintézet a nyertesek közé került. Előtte már rengeteg dolog változott: megszűntek külső telephelyek, letisztultak a profilok, sok új szakma került bevezetésre, az uniós fejlesztés eredményeképpen pedig a Rendelőintézet új minőséget ért el. Az új rendelőintézetet nem sokáig vezethette — jogszabályi előírások miatt nyugdíjba kellett vonulnia, de annak teljes szívéből örült, hogy utódja rendelőintézeti kollégája lett.
Elismerései
Munkáját felettesei megbecsülték: 1977-ben az egészségügy kiváló dolgozója lett, 1985-ben Kiváló Munkáért díjat vehetett át, 2009-ben Szigetszentmiklós Város Érdemes egészségügyi dolgozója lett, megkapta a Pest megyei Önkormányzat Semmelweis Ignác díját, 2011-ben Batthyány-Strattmann életműdíjat kapott, Szigetszentmiklós Városától pedig Pro Urbe díjat.
Az pedig, hogy nyugdíjba vonulásától haláláig fogorvosként a Rendelőintézetben dolgozott, azt bizonyítja, hogy nem kellett tartania negatív megítéléstől, pedig nem volt gyengekezű vezető. Követelményeit mindenféle mellébeszélés nélkül fogalmazta meg, és betartásukat — ha kellett — ki is kényszerítette. Olyan vezető volt, aki kért, de ezt senki nem tekinthette a gyengeség jelének, mégsem lett ettől népszerűtlen.
A fogorvosi munkát soha nem hagyta abba, ennek is köszönhető, hogy nyugállományba vonulása után zökkenőmentesen tudott beilleszkedni a Rendelőintézet szakmai struktúrájába. Betegei szerették, és ő is szerette a betegeket — talán fiatalkori élményei tették érzékennyé mások szenvedésére.
A család
Szabadidejét a családnak adta, szeretett utazni, szerette az ismeretlen tájakat, de szerette a Balatont és a vitorlázást is. Gyerekei felnőttek, helytállnak a maguk munkaterületén — büszke lehet rájuk. Unokái tanulnak, számukra alapkövetelmény a helytállás, remélhetőleg ezzel sem lesz baj. Ritka adottsága volt ahhoz, hogy meleg otthont tudott teremteni maga körül, össze tudta tartani a családot.
Nagy űrt hagyott maga után.